|
Magyar erdők
 Erdőtörténet
A magyar erdőgazdálkodás ezer éve
A Kárpát-medencében az erdőgazdálkodás történetét, azaz előbb az erdők (rendszertelen) használatát, majd az erdők több-kevesebb átgondoltsággal végzett kíméletét, végül a hosszú távú, tartalmas, tényleges gazdálkodás-történetét a magyar honfoglalástól kell kezdenünk. Akkor az ország területének legalább kétharmadán állt erdő. Ez az arány a 19. század végére, azaz tíz évszázad alatt csökkent egyharmadra, amikor a mai, modern erdőgazdálkodás megkezdődött.
Az Árpád-házi királyok idején az erdőispánságok területei egyféle tartalékföldet képeztek. Az ottani erdő-, víz- és halóvók a terület benépesülésével többnyire vármegyei jobbágyokká váltak. A tatárjárás utáni, különösen pedig a 14. századi újratelepülések,
-telepítések kimondottan erdőirtó népek, nemzetek megjelenését hozták. A magyarországi történelemben a szerzetesrendeken (ciszterek) kívül a soltészek (földművelési célú) és a kenézek (legeltetési célú) vezette erdőirtások voltak jelentősek.
A bányászat közismerten nagy faszükségletének fedezésére a 16. században uralkodói rendeletet adtak ki. Ebben már megjelent a tervszerűség, továbbá a kitermelt erdők felújításának kötelezettsége. A török háborúk, az, hogy a 16 – 17. századok során az ország, különösen annak középső része hadszíntérré vált, a jövővel is számoló erdőkezelésnek nem kedvezett. Majd csak az „újjáépítés évszázadában”, a 18.-ban kezdődött egy erdőóvó, erdőt kímélő törekvés, amelynek része volt az erdészeti tudományok – bányászathoz kapcsolódó – felsőfokú oktatása is. A 19. században, a magyar reformkorban viszont az erdőkkel kapcsolatos fő kérdés a jobbágyok erdőhasználatának megoldása volt.
Az 1848. évi jobbágyfelszabadítással ezt nem tudták rendezni, majd csak évek, még inkább évtizedek múltán lehetett elkülöníteni a volt jobbágyi erdőket a volt földesurakétól. Az 1867. évi osztrák-magyar kiegyezést követően nemcsak ezt a birtokjogi, hanem az erdőkben folyó gazdálkodás szakmai kérdéseit is rendezni kellett. Az 1879. évi erdőtörvény teremtett ebben a helyzetben rendet, amely törvény alapján hazánkban kiépült az erdészeti közigazgatás is. Az erdészeti felügyeleti rendszer, az erdészeti üzemtervek, továbbá a védendők, és még sok egyéb akkor megfogalmazott erdészeti kategória napjainkban is él.
Az első világháború éveiben a fa stratégiai cikké lépett elő, hiszen mind a hadseregnek, mind a hátországnak alapanyagként és tüzelőszerként egyre nagyobb szüksége volt rá. A magyar történelemben először fordult elő, hogy a fát állami szerveken keresztül osztották ki. A hiánygazdaságra jellemző eljárás a háború utáni faínséges időkben is megmaradt, sőt a 20. században többször visszatértek rá.
Trianon előtt az ország erdősültsége 27% volt, utána 12% lett. Így Magyarország faexportáló államból faimportálóvá vált. A két világháború közötti időben úgy számoltak, hogy a fabehozatal értéke a gabonakivitel értékével egyenlő. Természetesen ez egy teljesen új erdészeti politikát követelt meg. Amíg korábban az erdők minél szélesebb körű kitermelése, helyenként pedig a mezőgazdálkodásra alkalmas területekről való „visszavonulás” volt a jellemző, az első világháború után az erdőterület növelése, továbbá a meglévő erdők fatermőképességének fokozása vált a szakmapolitika alapjává – mindmáig. Ez az erdészeti politika érvényesült az 1935. évi erdőtörvényben, amely „az erdőkről és a természetvédelemről” szólt.
Az erdőterület-növelés szempontjából legfontosabb volt az Alföld fásításának meghirdetése, amelyben a II. világháborúig csak kezdeti eredményeket értek el. Az 1938- ban induló országrész-visszacsatolásokkal Magyarország erdősültsége ismét elérte a 20%-ot, amelyet azonban újra a fokozott háborús fakitermelések, majd a front és az utána következő időszak terhelése ért. 1946-ban mérték fel újra az – ismét megcsonkított – országban az erdőket. Az erdősültség 12% alá süllyedt. Tehát a korábbi erdészeti politika továbbra is időszerű volt, aminek megvalósítására minden korábbinál kedvezőbb feltételek teremtődtek.
Az 1945. évi földosztással, illetve (föld)államosítással az erdők 75%-a köztulajdonba került; az állam nemcsak felügyelhette az erdőket, hanem azokban gazdálkodhatott is. Mivel az újjáépítéshez, továbbá az 1950. körül elkerülhetetlennek vélt harmadik világháborúra való felkészüléshez rengeteg fára volt szükség, az erdőtelepítés kiemelt politikai figyelmet és anyagi támogatást kapott. A mezőgazdasági művelésre kevésbé használható földeken, továbbá minden olyan helyen erdőtelepítésbe kezdtek, ahol a pillanatnyi politikai-gazdasági érdek azt megkívánta. Az erdészek munkája így felértékelődött, sőt a szélesebb közvélemény is elfogadta: hazánkban fát kell ültetni, erdőt kell telepíteni.
1961-ben – összefüggésben „a szocializmus alapjainak lerakásával” - a korábbi erdőbirtokosságokat megszüntették. Erdejük többnyire a téeszekbe került. Az 1960 utáni erdőtelepítések is zömében mezőgazdasági üzemekben folytak. Így 1990-re az erdők egyharmada a téeszeknél volt. Ekkorra hazánk erdősültsége 18% fölé emelkedett. A faállományok összetételében is jelentős változások mentek végbe. 1945 után ugyanis a gyorsan növő fafajokat (nyárfélék, akác, stb..) részesítették előnyben, hiszen „gyorsan és sok fát” volt a jelszó. Ezzel a hazai erdők nemcsak területükben, hanem produktivitásukban is mintegy kétszeresét érték el az utolsó békeévinek, az 1938-ban mértnek. A 20. századi magyar erdészeti politika tehát legfőbb céljait megvalósította.
|
